Ha egyszer a lélek bűnös, szenvedélyek tartják fogva, nem talál megnyugvást, és nem tud örvendezni az Úrban, még akkor sem, ha a földkerekség minden kincse az övé volna, vagy az egész világnak parancsolna. Vegyük például azt a királyt, aki éppen lakomát tart főemberei társaságában, teljes dicsőségben ül a trónján, és egyszer csak hírül adják neki: „Király, itt az idő, meg kell halnod!”, s lelke háborogni, remegni kezdene a félelemtől, és meglátná, hogy valójában milyen gyönge.
Ámde hány nincstelen szegény van, akinek egyetlen vagyona az Isten iránti szeretete; s ha egy ilyen ember meghallaná: „Eljött az óra, meg kell halnod!”, békésen így válaszolna: „Legyen meg az Úr akarata. Hála legyen az Úrnak, hogy megemlékezett rólam, és oda hív, ahová a lator jutott be elsőként.”
Szofronyij (Szaharov) apát: A Szent Hegy titka. Áthoszi Sziluán (1866 – 1938) élete, tanításai és írásai. Ford. Imrényi Tibor. Odigitria – Jel, Budapest, 2016.
Szentéletű Áthoszi Sziluán (1866 – 1938) élete
Szentéletű Sziluán (születési nevén Simeon Ivanovics Antonov) 1866-ban látott napvilágot szerény orosz földművescsaládban, melybe öt fiú- és két leánygyermek született. Simeon apjának mély hite, szelídsége és nagy bölcsessége lelki életének első példaképe volt.
Egészen kis gyermek volt, négy éves lehetett, amikor Simeon fejébe vette, hogy „amikor nagy lesz, felkutatja Istent az egész földkerekségen”. Később, amikor hallott az egyik kortárs orosz szent, Remete János szent életéről és csodáiról, Simeon rájött, hogy „ha vannak szentek, akkor Isten közöttünk van és nem kell feljárnom az egész földet ahhoz, hogy megtaláljam”.
Amikor rájött, hogy megtalálta a hitet (tizenkilencedik életévét töltötte be ekkor), Simeon Isten szeretetétől lángra gyúlva teljes belső átalakulást tapasztal, amelyhez a szerzetesi élethez való vonzódás társul. Apja azonban határozott: „Végezd el előbb a katonai szolgálatot, aztán szabad leszel, hogy elmehess.”
Ez a különleges lelkiállapot három hónapig tartott, azután elhagyta őt. Az ifjú Simeon életerős és jóképű volt, a korabeliekhez hasonló életet kezdett élni, ez az élet pedig távol volt az isteni érintés szentségétől, amely meglátogatta őt.
Simeon erőteljes testalkatú, különleges fizikai erővel rendelkező ifjú volt, a fiatalkor sok kísértésén kellett átmennie; egyik napon egy falubeli legényt úgy megütött, hogy az alig maradt életben.
E bűnös élet forgatagában a szerzetesi élethez való vonzódás kialudni látszott. Egy napon rémálmából a Szentséges Istenszülő szelíd hangja ébreszti fel, amely hatással van felkavart lelkére. Élete végéig hálás maradt a Szentséges Szűznek, hogy jónak látta felemelni őt elesettségéből.
Ez a második hívás kevés idővel a katonai szolgálat megkezdése előtt történt és jelentős szerepet játszott annak kiválasztásában, hogy milyen utat kövessen attól a naptól fogva. Simeon mélyen szégyellte magát eddigi életmódja miatt és forró bűnbánattal fordult Isten felé. Az életében eddig tapasztalt dolgokhoz való hozzáállása gyökeresen megváltozott.
Katonai szolgálatát a Cári Gárda műszaki alakulatában töltötte. Lelkiismeretes katona volt, békés természetű és kifogástalan magaviseletű, bajtársai nagyrabecsülték. Gondolatai szüntelenül a bűnbánaton jártak, gyakran gondolt az Áthosz-hegyre, ahová olykor pénzadományt is küldött. Szolgálatának ideje alatt tanácsai mentik meg egyik kísértésbe esett katonatársának fiatal családját.
Röviddel leszerelése előtt felkereste Kronstadti János atyát, hogy áldását kérje, azonban, mivel nem találta otthon, csak egy írásos üzenetet hagyott neki. A kaszárnyába visszatérve Simeon érzezte a Szent Atya imádságának erejét.
Hazaérve rövid idő alatt életének új időszakára rendezkedik be: az Áthosz-hegyre készül. Az „Istenszülő Kertje”, a keleti kereszténység erődje, az atyák tanítására épülő spirituális oázis, a Szent Hegy abban az időben virágzásának csúcspontján volt.
Huszonhat évesen lép be az orosz Szent Pantyelejmon monostorba, a Rosszikonba. Bevezetik az évszázados áthoszi életmódba: magányos imádság a cellában, hosszú templomi szolgálatok, böjt, virrasztás, gyakori gyónás és áldozás, olvasás, munka és engedelmesség. Simeon testvér részesül a Jézus-ima kimondhatatlan örömében: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”
Egy este, amikor éppen az Istenszülő ikpnja előtt imádkozik, felbecsülhetetlen értékű ajándékként elnyeri a szív imáját, amely magától tör elő és nem marad abba.
Mivel lelki tapasztalat híján volt, az ifjú testvér kegyetlen kísértések prédájává, a démonok látogatásának elszenvedőjévé lesz.
Hat hónapos belső küzdelmet követően egy délután, amikor cellájában tartózkodott, a kétségbeesés utolsó lépcsőfokára is rálépett, az Istentől való teljes elhagyatottság érzése kerítette hatalmába, ez pedig lelkét a pokoli félelem sötétségébe taszította.
Ennek a félelemnek és csüggedésnek áldozatául esve megy vecsernyére a Szent Illés-kápolnába, alig suttogva a Jézus-imát: „Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekem!” Ekkor, a királyi ajtótól jobbra, az Üdvözítő képének helyén meglátja az élő Jézus Krisztust! Teljes lénye megtelt a Szent Lélek kegyelmének tüzével, isteni fényesség borította be, értelmét pedig az égbe repítette. A látomás ereje a halálhoz közeli elgyengülés állapotába juttatta.
Szentéletű Sziluán azon kevés szentek egyike, akik lelki küzdelmeik legelején elnyerik a Szent Lélek kegyelmének végleges jelenlétét. Lelki útjuk azonban a legviszontagságosabb, mert az elhagyatottság és a kegyelem elvesztésének érzése szétzilálja a lelket („nem érthetitek meg az én fájdalmamat”, mondta Sziluán sztarec).
Néhány nappal Krisztus megjelenését követően Simeon a húsvéti örömöt él át. Bizonyos idő telt el ezután. Egyik ünnepnapon ugyanaz a kegyelem látogatta meg újból, de kisebb erővel, ez után pedig a lelki öröm lassan gyengülni kezdett; a béke és az öröm érzését a kínzó nyugtalanság és a kegyelem elvesztésétől való félelem váltotta fel.
Abbaéli törekvésében, hogy Krisztusnak ezt a mély békéjét megőrizze, Simeon testvér, akit már Sziluán szerzetesnek hívtak, olyan aszketikus módszerekhez folyamodik, amelyek hihetetlennek tűnnek.
Engedelmessége (az apáttól kapott feladata) a kétezer szerzetest számláló monostor gazdasági ügyeinek intézése volt. Szolgálatának végzése közben még inkább átadja magát az imádság mélységeinek.
Tizenöt éves időszak kezdődik az életében, melynek ideje alatt váltogatja egymást a kegyelem látogatása, a kegyelem távozása és az erőteljes démoni támadások.
Az Úr Krisztus első megjelenését követően tizenöt évvel, egy démonokkal való spirituális harcban töltött éjszakán Sziluán sztarec újból a halálhoz és hitetlenséghez közel álló teljes kétségbeesés karmainak esik áldozatul. Minden reményét elveszítve, fájdalommal telt szívvel, forrón imádkozik. Ekkor az Úr hangját hallja: „A gőgösök örökké szenvednek a démonok miatt.”
„Uram” – szólt akkor Sziluán –, „taníts meg, mit tegyek, hogy lelkem alázatossá váljon?”
A következő választ hallja szívében Istentől:
„Tartsd lelkedet a pokolban és ne ess kétségbe.”
Ettől a pillanattól kezdve lelkében megértette, hogy a rosszal, az egész világmindenséget támadó gonosszal szembeni csatározások helye az emberi szív; hogy a bűn utolsó kis hajszálgyökere a büszkeségben van; a büszkeségben, az emberiség ostorában, amely az embereket eltávolítja Istentől és mindenkit nyomorúságba és kínlódásba taszít. A büszkeség, a halálnak ez a valódi magva, amely az egész emberiséget fenyegeti a reménytelenség sötétségével. Ettől a naptól kezdve Sziluán sztarec minden erejével azon volt, hogy elnyerje lelkében Krisztus alázatát: minden földi szenvedést legyőzve még nagyobb szenvedésbe veti magát; a pokolra valónak tartotta magát, mert méltatlan volt Isten szeretetére; azonban, mivel biztos volt Isten szeretetében, bölcsen állt a szakadék szélén, „és nem esett kétségbe”.
Még tizenöt éven keresztül követi Sziluán sztarec a tűznek azt az útját, amelyet felfedtek előtte. Ettől kezdve a kegyelem soha többé nem hagyja el, a Szent Lélek újból erőt ad neki ahhoz, hogy szeressen.
Ebben az állapotban Szentéletű Sziluán elkezdi teljes mélységükben megérteni a lelki élet nagy titkait. Lassan-lassan imádságában előtérbe kerül az együtt szenvedés azokkal, akik nem ismerik Istent. A végsőkig elnyújtva, szívének mélyéből könnyeket ontva, imádsága átlépi az idő korlátait. A Szent Lélek megengedi neki, hogy szüntelenül átélje a „teljes Ádámért” való szeretetet: Krisztus szeretetét az egész emberiségért.
Ez a szeretet arra sarkallja Sziluán sztarecet, hogy belső tapasztalatait, rendkívüli lelki életét (amelyről szerzetestársai mit sem tudtak) írásba foglalja. Életének ebben az időszakában fedezi őt fel Szofronyij archimandrita, aki később publikálja is írásait.
Szentéletű Áthoszi Sziluán halála olyan szelíd, csendes és alázatos volt, mint egész szerzetesi élete. Rövid, nyolc napos szenvedést követően, világos, tiszta, imádságba merült értelemmel könnyedén távozott anélkül, hogy szobatársai valamit is hallottak volna. Éjjel 1 és 2 óra között, 1938 szeptember 24-én hunyt el, amikor a betegszoba kápolnájában a hajnali istentiszteletet énekelték.
Szentéletű Áthoszi Sziluán életén és feljegyzésein keresztül Krisztus üzent a napjaink abszurd tapasztalatai miatt szenvedő, fájdalomtól és kétségbeeséstől gyötrődő emberiségnek. Talán – ahogy Szofronyij (Szaharov) atya mondta egyik könyvében – az utolsó üzenet ez… „Volt a földön egy ember, aki égett az Isten iránti vágyakozástól. Neve Simeon volt. Hosszasan imádkozott, feltartózhatatlanul könnyeket ontva és így szólva: ’Irgalmazz nekem!’. Kiáltása azonban elveszett Isten hallgatásában. Hónapról hónapra ebben az imádságban maradt, lelkének erej pedig szertefoszlott. Akkor kétségbeesett és így kiáltott: ’Hajthatatlan vagy!’. És amikor ezekkel a szavakkal egy időben reménytelenségtől tépett szívében még valami megszakadt, egyszerre csak egy pillanat megcsillanéséban az élő Krisztust látta. Szívét és testét teljesen elborította a heves tűz olyannyira, hogy ha a látomás egy pillanatnál tovább tartott volna, nem élte volna túl. Attól a pillanattól fogva nem tudta többé elfelejteni Krisztus tekintetét, kimondhatatlan szelídséggel teljes, végtelenül szerető tekintetét, amely telve volt békével és örömmel. Hosszú életének ezek után következő éveiben fáradhatatlan tanúságot adott nekünk arról, hogy Isten szeretet, végtelen, felfoghatatlan Szeretet…”
Szofronyij (Szaharov) archimandrita Áthoszi Szent Sziluánról szóló könyve magyar nyelven is megjelent. Beszerezhető a szegedi Szent György Nagyvértanú magyar ortodox templomban. Amennyiben van rendelkezésre álló példány, tudunk segíteni Kedves Testvéreinknek a könyv megküldésében.
